"Ahogy azt mi is elég egyértelműen láthatjuk a szabadpiaci intézmények által kormányzott világunkban, a versengés olyan megoldás, amely javíthatja az árúk és szolgáltatások színvonalát, de ennek meg kell fizetni az árát, és ez az ár a kapzsiság, az önzés, a kizsákmányolás, az igazságtalanság és az erőszak. És ez nem vezet el egy jobb világhoz, hanem csak egy jó és egy rossz világot teremt."

"Afrikai boldogságomnak ez volt az oka: kis időre sikerült kiszabadulnom a technikai civilizáció egyre nagyobb rabságot követelő, egyre jobban uniformizáló, egyre egyhangúbb és tűrhetetlenebb munkatáborából, és ugyanekkor ideiglenesen túltettem magamat azokon a megoldhatatlan dilemmákon is, melyekkel lelkiismeretem szembesített. Nem sokat panaszkodtam, de mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren. Kora fiatalságomtól fogva rühelltem (noha erről sem mertem sokat beszélni, nehogy reakciósnak tartsanak), hogy oly társadalomban kell élnem, mely hatalmas fejlődésen ment át, de filozófiai, etikai és erkölcsi szempontból lépésnyire sem jutott tovább Buddhánál, Szókrátésznél vagy Krisztusnál, sőt szemmel láthatóan nem is kíván tovább jutni. Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben, szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a reneszánsz szegényei csatlaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős része, szinte szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unalmába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádakat, a mosogatót és a gázkályhát kapta cserébe mindazért, amit elvesztett. Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar fejlődése elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul leöblíttetik a vásárlók torkán a tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nemcsak ínyeink jó ízlését pusztítja el, de gondolatainkba és tudatunk alá is befészkelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondicionál és hülyít; egy társadalomban, ahol két értelmes ember nyájas beszélgetése oly erőfeszítést igényel az ellenséges közegben, hogy rövidesen nem lesz többé lehetséges; ami helyébe jön, a nagyvárosok bejáratánál vagy forgalmasabb útkereszteződésein ácsorgó autók utasainak ábrázatán látható, akik néma megadással fuldokolnak az ellenséges benzinbűzben, mintha csak természeti csapás lenn, és nem ők maguk hozták volna a világ nyakára. A rádiók alatt ücsörgő esti szomorúakat nézni még kétségbeejtőbb: ezek azt hiszik, hogy egy új világ hangját engedik magukhoz, és felfrissülnek tőle, holott vakondok, akik reménytelen periszkópjaikat nyújtogatják egy süllyedő világból.

A győztes technikai civilizáció végső rohama előtt még egy pillantást vethettem arra a tájra, melyben szívesen éltem volna. Ott még mívesekkel és mesteremberekkel beszélgethettem, akik nem a gép vagy a mesterségesen kreált, de aztán diktatorikusnak elfogadott tömegízlés szolgálatában töltötték életüket; pipafaragóval vagy cserepessel, aki büszke volt rá, hogy soha ugyanazt a két pipát ki nem faragta, ugyanolyan díszítésű bögrét még nem csinált kétszer. Ott még sajnálták a gépkocsi-tulajdonosokat, mielőtt irigylésükre sor került volna; sajnálták őket, mert hiszen, legalábbis képletesen, elvesztették lábukat, és porfellegek bűzébe burkolták magukat, anélkül, hogy az utazás és a séta gyönyörűségeit élveznék, anélkül, hogy a házakat, fákat, járókelőket végignézhetnék, az ismerkedési és társalgási lehetőségekkel élnének, tanulnának és szórakoznának; anélkül, hogy valaha rájönnének a keserű tényre, mely szerint az életet, melyet leélnek, nem érdemes leélni.”

"...Még az esti kijárási tilalom is kapóra jött. Mindenki, aki estig dolgozott – vagyis majdnem az egész város –, nagyszerű kifogást talált, hogy munkájáról ne legyen már ideje hazamenni, és ott alhasson, ahol a legjobban érzi magát.

Lány és fiú, férj és feleség soha még a magyar történelemben nem jutott ily bőséges alkalmakhoz, hogy az éjszakát házon kívül töltse. Úgy találtam, hogy ebben a háború utáni boldogság után oly vadul vágyakozó káoszban mégis két nagy és igazi öröm jutott szülővárosomnak és nekem: a szeretkezés meg a hajnalig tartó beszélgetések gyönyörűsége, melyekben nem volt részem Afrika óta, és amelyekből ismét kivehettem részemet. Akkor döbbentem csak rá, hogy Amerikában már mindenki beletörődött abba, hogy a pénzszerzés hajszájában, ha megerőlteti magát ugyan biztos sikert ér el, de közben szükségszerűen elhülyül, és mire megszerzi az élet állítólagos javait, már nem tudja élvezni őket. Itt még ott tartottak, hogy csak az élet nélkülözhetetlen javai után futottak, és ragaszkodtak ahhoz a szellemi élethez, amely nélkül nem érdemes élni."

Minden évben megfordulok a Balatonon. Nyaralni kizárólag az emberibb léptékű északon szoktunk a családdal, de időről-időre a déli parton is eltöltök egy-két éjszakát - jellemzően átutazóban. Nem állhatom a nyüzsgést, a tömeget, a túlzott felhajtást, a "kivagyiságot". Ezek jutnak eszembe a déli partról. Sztereotípiák? Lehet. Nem tehetek róla, ez belém égett, mint a diszkó műfajának és jelenségének megvetése.

Az utóbbi öt-hat évben folyamatosan az az érzésem, hogy gyermekkorom Balatonpartja átalakul, megváltozik, minden szezonban tovább kopik egy picit. Azok az éttermek, amelyek tavaly még nyitva voltak, idén jó eséllyel nem működnek már. A láthatóan komoly küzdelmek árán még nyitva tartó boltok erősen szocreál hangulatot árasztanak, ami ugyan felidézi zsenge ifjúságom szép emlékeit, de egyúttal időparadoxont is teremt, hiszen lokálisan a nyolcvanas évek végén ragadtak ezek a helyek, miközben a világ jó negyed századot haladt előre.

A múlt hét végén Fonyódon töltöttem két napot és jártamban-keltemben lőttem pár képet azokról az épületekről, melyek megtörik a balatoni életérzést és nyaralás(?) közben kíméletlenül visszarángatják a szemlélőt a mai kis magyar valóságba. Az élmény keserédes: egyszerre látom a szebb napokat megélt kisbolt vagy kocsma vidám nyüzsgését, majd a fokozatos elnéptelenedést, aztán a tulajdonos vagy üzemeltető nagy sóhaj kíséretében megszületett végső döntését a bezárásról, végül pedig a jelen állapotot, ahol a természet elkezdi visszahódítani azt, ami az övé. Kicsiben olyan ez, mint Pripjaty városa a csernobili atomerőműtől pár kilométernyire...

Jogosnak tűnik a graffiti-kérdés a parttól alig ötven méternyire lévő épület homlokzatán. Ez a falfirka szerintem itt nem rombol, hanem erős üzenetet fogalmaz meg:

Kevésbé költői kiírásokkal nagyobb számban találkozik az ember így a piacgazdaság (vagy mi a fene) kellős közepén:

Nem látszik ugyan, de a kis trafik mögötti élelmiszerbolt is zárva van és szemmel láthatón senkinek nem áll szándékában kinyitni - szezon ide vagy oda:

Valahogy így:

Ha pedig már a kis piszkos is lehúzta a redőnyt, az a vég biztos jele:

Legmélyebb benyomást mégis a Fonyódliget és Balatonboglár között több kilométer hosszan elterülő Erzsébet tábor tett rám, ami június utolsó hétvégéjén teljesen üresen állt. Gyerekeknek, esetleg középiskolás vagy egyetemista táborozóknak nyomát sem látni. A kerítéshez közeli közösségi helyiségek függönyei - már ahol megvoltak - lógtak, az oldalsó bejáratot őrző biztonsági bácsi (így tudnám leginkább nevezni szegényt) fel sem nézett az Opelje motorháztetejére kiterített Blikkből. ... Bár nem folytak karbantartási munkák, senki nem nyírta a füvet és a sövényeket, nem locsolták a parkot, nem festették újra a mászókákat vagy a faházak homlokzatait, senki nem cserélte az ágyneműket, remélem, hogy éppen egy átmeneti időszakot kaptam el két turnus között és a létesítmény retro jellege az itt begyűjthető élmények szerves része:

A tábor előtti út pedig nem különbözik a Balkán tetszőlegesen megválasztott bármelyik alsóbb rendű útjától, hiszen ugyanúgy kezdi benőni az út menti buja növényzet, mintha a szerb-bolgár határ közelében járnánk:

Némi vigaszt hozott az a minimál-dizájn játszótér, amit a tábor Boglár felőli oldalán találtam. Itt legalább a füvet lekaszálta valaki és ezáltal feledtette is az ütött-kopott mászóka állapotát. Ez mégiscsak a Balatonpart és mégiscsak nyár van!

A túlsó parton, a füredi Tagore sétányon bezzeg nem lehet ilyen kijózanító dolgokat látni! Felületesen szemlélve akár azt is mondhatnánk, hogy ott minden a helyén van. De nem kell sok idő ahhoz, hogy rájöjjünk mi is az, amit látunk: nyüzsgés, tömeg, túlzott felhajtás, "kivagyiság". Észak és dél felcserélődött... Az előítéleteket pedig ideje félre tenni...