Minden évben megfordulok a Balatonon. Nyaralni kizárólag az emberibb léptékű északon szoktunk a családdal, de időről-időre a déli parton is eltöltök egy-két éjszakát - jellemzően átutazóban. Nem állhatom a nyüzsgést, a tömeget, a túlzott felhajtást, a "kivagyiságot". Ezek jutnak eszembe a déli partról. Sztereotípiák? Lehet. Nem tehetek róla, ez belém égett, mint a diszkó műfajának és jelenségének megvetése.

Az utóbbi öt-hat évben folyamatosan az az érzésem, hogy gyermekkorom Balatonpartja átalakul, megváltozik, minden szezonban tovább kopik egy picit. Azok az éttermek, amelyek tavaly még nyitva voltak, idén jó eséllyel nem működnek már. A láthatóan komoly küzdelmek árán még nyitva tartó boltok erősen szocreál hangulatot árasztanak, ami ugyan felidézi zsenge ifjúságom szép emlékeit, de egyúttal időparadoxont is teremt, hiszen lokálisan a nyolcvanas évek végén ragadtak ezek a helyek, miközben a világ jó negyed századot haladt előre.

A múlt hét végén Fonyódon töltöttem két napot és jártamban-keltemben lőttem pár képet azokról az épületekről, melyek megtörik a balatoni életérzést és nyaralás(?) közben kíméletlenül visszarángatják a szemlélőt a mai kis magyar valóságba. Az élmény keserédes: egyszerre látom a szebb napokat megélt kisbolt vagy kocsma vidám nyüzsgését, majd a fokozatos elnéptelenedést, aztán a tulajdonos vagy üzemeltető nagy sóhaj kíséretében megszületett végső döntését a bezárásról, végül pedig a jelen állapotot, ahol a természet elkezdi visszahódítani azt, ami az övé. Kicsiben olyan ez, mint Pripjaty városa a csernobili atomerőműtől pár kilométernyire...

Jogosnak tűnik a graffiti-kérdés a parttól alig ötven méternyire lévő épület homlokzatán. Ez a falfirka szerintem itt nem rombol, hanem erős üzenetet fogalmaz meg:

Kevésbé költői kiírásokkal nagyobb számban találkozik az ember így a piacgazdaság (vagy mi a fene) kellős közepén:

Nem látszik ugyan, de a kis trafik mögötti élelmiszerbolt is zárva van és szemmel láthatón senkinek nem áll szándékában kinyitni - szezon ide vagy oda:

Valahogy így:

Ha pedig már a kis piszkos is lehúzta a redőnyt, az a vég biztos jele:

Legmélyebb benyomást mégis a Fonyódliget és Balatonboglár között több kilométer hosszan elterülő Erzsébet tábor tett rám, ami június utolsó hétvégéjén teljesen üresen állt. Gyerekeknek, esetleg középiskolás vagy egyetemista táborozóknak nyomát sem látni. A kerítéshez közeli közösségi helyiségek függönyei - már ahol megvoltak - lógtak, az oldalsó bejáratot őrző biztonsági bácsi (így tudnám leginkább nevezni szegényt) fel sem nézett az Opelje motorháztetejére kiterített Blikkből. ... Bár nem folytak karbantartási munkák, senki nem nyírta a füvet és a sövényeket, nem locsolták a parkot, nem festették újra a mászókákat vagy a faházak homlokzatait, senki nem cserélte az ágyneműket, remélem, hogy éppen egy átmeneti időszakot kaptam el két turnus között és a létesítmény retro jellege az itt begyűjthető élmények szerves része:

A tábor előtti út pedig nem különbözik a Balkán tetszőlegesen megválasztott bármelyik alsóbb rendű útjától, hiszen ugyanúgy kezdi benőni az út menti buja növényzet, mintha a szerb-bolgár határ közelében járnánk:

Némi vigaszt hozott az a minimál-dizájn játszótér, amit a tábor Boglár felőli oldalán találtam. Itt legalább a füvet lekaszálta valaki és ezáltal feledtette is az ütött-kopott mászóka állapotát. Ez mégiscsak a Balatonpart és mégiscsak nyár van!

A túlsó parton, a füredi Tagore sétányon bezzeg nem lehet ilyen kijózanító dolgokat látni! Felületesen szemlélve akár azt is mondhatnánk, hogy ott minden a helyén van. De nem kell sok idő ahhoz, hogy rájöjjünk mi is az, amit látunk: nyüzsgés, tömeg, túlzott felhajtás, "kivagyiság". Észak és dél felcserélődött... Az előítéleteket pedig ideje félre tenni...